Hogyan építheted be a hétköznapjaidba a rajzolást, hogy az alkotás erősítő-örömszerző hatását minél jobban tudd kamatoztatni életed más területein is.

Saját tapasztalatokról tudok neked beszélni. Egy csapatban játszunk. Bár életutunk más és más,  mégis mindannyian hasonló megéléseken, „fázisokon” esünk át, melyek ember voltunkból fakadnak. Így segítjük egymást lépésről-lépésre, gördülünk, gurulunk együtt, mint a fényes kavicsok a patak medrébe.

Ha tényleg azt érzed, hogy legszívesebben mindig csak rajzolnál, meditálnál, és egyre kevésbé vonz a „való világ” ne ijedj meg…

Mosolyogj, és ha még eddig nem tetted volna, hát vedd észre, hogy milyen nagyszerű „társaság” vagy.

Akár saját magadnak is.

Lehetséges, hogy már nagyon ki voltál éhezve saját magadra, az építő egyedüllétre, amikor együtt lehetsz végre a lelkeddel,  az érzelmeiddel. Ha ez így van, és ha tudatosítod is magadban, már félig megoldás. Ilyenkor az én módszerem az, hogy kicsit hátrébb lépek a világtól. Egy kicsit mindent „félgőzzel” csinálok és a tudatom egy részét távol tartom a hétköznapi teendőktől, a munkahelytől, az emberektől. Egy kicsit még a szeretteimtől is. Ez nem egy végleges eltávolodás, csak egy kicsit „szabadságra megy” az ember.

Hidd el, senkinek nem fog feltűnni, mert kívülről nézve csak egy nyugodt, mosolygós figurát látni ilyenkor. Mosolyogni fogsz, mert rendkívül élvezetes kicsit távolabbról szemlélni a világot. Figyelni.

A természetet, a növények változásait, az emberek, állatok viselkedését, és persze saját magad.

Hogyan reagálsz helyzetekre, mi minden fordul meg a fejedben, hogyan gördülnek a gondolataid egymáson keresztül bucskázva. Hol óriásira dagadva, hol eltörpülve, vagy könnyedén röpülve.

Ezt olyan fél-meditatív állapotként tudnám jellemezni. „Fejben rajzolás”. Ugyanúgy követed a vonalakat, hagyod, hogy belemerülj kissé a látványba,  csak nincs előtted a papír. 

Egy másik jó módszer a „fejben rajzolásra”, ha hagyod, hogy monoton tevékenységeid közben (buszon utazás, takarítás, mosogatás, stb) átéld valamennyire azt az állapotot, amit akkor érzel, amikor átengeded magad a ceruzával való teremtés élményének.

Ezt úgy szoktam elérni a legegyszerűbben, hogy elindítom azt a hullámzó-relaxáló zenét, amit rajzolás közben szoktam hallgatni. Megszólalnak a hangok, beleringatnak az érzésbe… mintha előttem lennének a gyengéd fények, melyek megvilágítják az asztalt, ahol rajzolni szoktam. Egyszercsak felbukkan bennem valami, amit jó lenne megrajzolni. Elképzelem, elindítom a kompozíciót, szinte már érzem is merre fognak kanyarogni a vonalak. Ha közben felbukkannak mindenféle gondolatok, hagyom, hogy elsuhanjanak a zene ritmusára. Jó így mosogatni..és ahogy kész az utolsó edény is, indulok a füzetemhez, és „folytatom” a rajzot.

Az is előfordul, hogy felbukkannak ilyesféle gondolatok :

„nincsen nekem erre időm”...meg, hogy „ez idő alatt fontosabb dolgokat is lehetne intézni”.

Főleg nőknél még az is megeshet, hogy úgy érzik, a családtól vonják el a rajzzal töltött perceket.

Nem kell ezt ennyire komolyan venni. Nem kell „látványosan” kivonulni a világból. Itt nem valami transz állapot elérése a cél. Egyszerű lazulás, kikapcsolódás, amit lehet akár családi körben is végezni. Ha a vasárnap délutáni közös heverészés alatt anya a fotelban ülve elrajzolgat, nyugalmat fog maga körül teremteni és nem közönyt.

Valószínű, hogy a csemeték is kedvet kapnak egy kis elmélyülésre. Csendes legózgatás, építés, rajzolás, bármi alkotás…ami őket is tölti és kisimítja.

Természetesen, könnyedén… Ha hozzánk szólnak, nem kell őket elnémítani. Picit rájuk is figyelünk-szeretünk, és közben megmaradunk a magunk nyugalmában. És a pillanatok majd vezetnek : lehet, hogy elkészül egy egész oldalas rajz, lehet, hogy mindenki elszunnyad, és lehet, hogy mégiscsak felszaporodnak a szavak és elindul egy jóízű beszélgetés. Előkerül egy-egy pohár finom bor, és félretesszük a füzetünket. Szóval éljünk, találjunk rá a természetes egyensúlyunkra.

Ehhez nagyon jó eszköz bármilyen teremtő-alkotó tevékenység. A rajz is, a tánc, a zene. Nő az önbizalmunk, egyre bátrabban merünk majd beleállni külső és belső helyzetekbe egyaránt!

Hisz ez a létezés lényege: tevékenykedni, tenni a dolgunkat szeretettel, és időről időre megpihenni, magunkban lenni, a megéléseket leülepíteni.

Ekkor elönt a béke. Majd szívünkben megszületik a hála gyöngyszeme.

( 2017. június )